22.rész

Mire Mártiék is megjöttek a nővér vissza hozta a vérvizsgálatom eredményét. 
- Na szóval itt az eredmények.- mondta kissé szomorúan. 
- Nagy baj van?- kérdezte Andris és megfogta a kezemet. 
- Sajnálom de a vizsgálatok azt mutatják, hogy leukémiás. 
Hirtelen köpni- nyelni nem tudtam. Ez nem lehet igaz. Az arcomról könnyek peregtek le. Andrisra ránéztem és láttam azt a fájdalmat az arcán amiről azt hittem sose fogom látni. Márti Zoli vállára hajtotta a fejét és ő is könnyezett. 
- És akkor most mi lesz? Megfogok halni?- szipogtam. 
- Ez egy kórház mindent megfog a doktor úr tenni, hogy meggyógyitson. De majd ő fog konkrét tényeket mondani. Most majd egy jó ideig bent lesz tehát ruhákat, fogkefét stb mindent hozzanak be és kap egy steril szobát majd. - mondta az ápoló.
- Oké.- szipogtam tovább. Az ápolónő elment. 
- Most mi lesz?- néztem a többiekre. 
- Nyugodj meg nem lesz semmi baj mindenben veled vagyunk.- mondta Márti. 
- Nagyon félek.- könnyeztem. 
Mikor kimondtam jött az orvos. 
- Látom megkapta a hirt.- mondta szomorúan. - Sajnálom. 
- Sokra megyünk vele.- mondta halkan Zoli. 
- És most mi lesz?- néztem rá könnyezve. 
- Kemoterápiát fog kapni és egy szobába lesz majd ahol csak ön lesz. Aztán már ma beköltözhet oda és holnap elkezdjük.
- Mik lesznek a mellékhatások?- szipogtam még mindig. 
- Hányinger, hányás, hasmenés vagy épp székrekedés és hajhullás de mindenkinél más. 
- Istenem.- kezdtem  el sirni. 
- Próbáljon megnyugodni kicsit később vissza jövök.- ment ki. 
Andrishoz fordultam.- Édesem haza mennél hozni nekem pár cuccot. Fehérnemű, pizsama, köntös, fogkefe stb. 
- Neked mindent.- nyomott egy puszit a fejemre és kiment. 
Le húzottam a párnámra és Mártiékra néztem könnyes szemmel. Mi lesz ha nem fog beválni a kemóterápia és meghalok? Persze nem szabad feladnom de nem tudok mit csinálni. Egyszerűen hihetetlen. 
- Na jó elég volt!- állt fel Márti.- Nem fogom hagyni , hogy befelé fordulj é bedepizz.  Nem fogsz meghalni mert minden rendben lesz és sokáig fogsz élni értetted?- nézett rám.
- De..
- Semmi de!- vágott a szavamba. - Most el kell mennünk Zolival egy pillanat és jövünk.- mondta. 
- Oké... Én itt leszek.- mondta halkan. 
Egyedül maradtam és gondolkoztam. 17 éves vagyok és tegnap kérték meg a kezem. Annyi tervem van és mi lesz ha nem tudom megvalósitani? Túl fiatal vagyok ennyi szomorúsághoz. Az élet igazságtalan pont mikor felállnál a padlóról újra elgáncsol pedig a mélybe semmi szép nincs.